Figaro látszólag jókedvűen és nagy igyekezettel szolgálja a hatalmasokat, de szolgálatában nincs semmiféle megalázkodás: találékonysága, kifogyhatatlan jókedve és ötletessége maga a lázadás. Nemcsak főszereplő, hanem az előadás mozgatórugója, játékmester, aki a darab során megpróbál mindent elkövetni annak érdekében, hogy szerelmével méltóképpen egybekelhessen. Célja elérésében elsősorban egy szoknyavadász gróf és annak „hősszerelmes” fiatal apródja akadályozza, de végül – sok-sok indulat, sóvárgás, gyanakvás és kíváncsiság után – mindenki megtalálja párját. A szereplők időnként személyes vallomásokban is megosztják a nézőkkel gondjaikat, vágyaikat a figyelő közönséggel való párbeszédben szeretnék elérni: provokálva, nevettetve, elgondolkodtatva – mindegyikük másképp. Végül persze győz a szerelem, de nem a boldog végkifejlet, hanem a hozzá vezető nevettető bolyongás az, ami csodává magasztosítja ezt a legemberibb érzést.

A Figaro házassága azért tud ma is friss és aktuális lenni, mert túl politikán és a korabeli társadalmi igazságtalanságok leleplezésén mindenekelőtt a szerelemről szól, úgy, hogy a darabbeli szereplők minden vonatkozásukban, életük minden lényeges megnyilvánulására kiterjedően ábrázolt emberek, nem egy-egy jellemvonás megszállottjai vagy éppen hagyományos arisztokrata/talpraesett szolga-ábrázolások újabb változatai. Ha nem lennének ennyira frissek és élők ezek az alakok, ha nem lennének ilyen elevenek és szellemesek ezek a dialógusok, Beaumarchais darabja rég letűnt volna kora számtalan cselvígjátékával együtt.