Amihez Tamási Áron hozzáért, az menten megszépült. Az õ szemén keresztül a valóság mesevilág, nála a sötétség is tündérfényekkel világít. De Tamási Áronnál a mese is a valóság súlyosságára és bánataira vall; az õ szemén keresztül az állatok és a fák is a világ nagy összefüggéseit példázzák; nála ugyan minden agyafúrt székelységgé válik, de az õ székelysége maga az ezerarcú emberiség. A lélek nagy gyönyörűségei közé tartozik Tamási Áron novelláit olvasni, és ez a nagyon nagy, nagyon művészi novellaíró úgy mellékesen kitűnõ regényeket és igen egyéni hangú, szívhez szóló, jó drámákat is írt.
    Székely volt, és ez meghatározta látásmódját is, stílusát is. A székely hagyományok, a székelyföldi hegyek és erdõk, a gyermekkorban lélekbe szívódott mesék, balladák és nem utolsósorban tréfák, játékok, szelíd ugratások ugyanúgy mindvégig befolyásolták képzet- és képzeletvilágát, mint nyitott szemű érdeklõdése minden iránt és csukott szemű hajlandósága a misztikumokra. Tamási mindent látott, ami látható volt a körülvevõ való világban, és mindenrõl a nehéz munkával dolgozó emberek vélekedése szerint válaszolt. De Tamási azt is látta, ami nem látható, amirõl az ember azt sem tudhatja, van-e vagy nincs, ami kívül esik a való világon. Nem ítélheti meg helyesen Tamási Áron egyéniségét és életművét, aki nem veszi tudomásul, hogy egyszerre volt tényekhez ragaszkodó realista és lelke mélyéig vallásos ember, aki a végsõ döntést az emberen túlról várta. Nem egy bizonyos tételes vallásnak volt dogma szerinti hívõje, semmi sem állt távolabb tõle, mint bárminõ dogmatizmus; ennél sokkal játékosabb lélekként élte életét. Azt azonban jól tudta, hogy magamagától még a mennyei segítség sem jön el, ha mi magunk nem teszünk okosan a saját érdekünkben. Kedvesen ravasz, mókás kedvű szegényemberei körülbelül úgy gondolják a nagy igazságszolgáltatást, hogy „segíts magadon, isten is megsegít".
 

1897. szeptember 20-án született Farkaslakán.
1917-ben hadiérettségit tett, s a gimnáziummal párhuzamosan a tiszti iskolát is elvégezte.
1918-ban részt vett a piavei csatában, helytállásáért vitézségi érmet kapott.
1918 novemberében a kolozsvári egyetem jogi karára iratkozott be, de amikor ott román nyelven kezdtek oktatni, átjelentkezett a kereskedelmi akadémiára. Diplomájának megszerzése után bankoknál dolgozott, ekkor indult írói pályafutása is.
1922-ben a Szász Tamás, a pogány című novellájával megnyerte a Keleti Újság novellapályázatát.
1923-ban a jobb megélhetés reményében, vagy csak kalandvágyból az Egyesült Államokba utazott, ahol alkalmi munkákból élt, majd banktisztviselõként dolgozott. Kínzó honvágyát írással enyhítette, hazaküldött novelláiból állt össze az 1925-ös Lélekindulás című kötete. A székely népballadák, népi mókák világát idézõ könyvre felfigyelt a közönség és a kritika is.
1926-ban tért vissza Kolozsvárra, ahol az Újság munkatársa lett, s kapcsolatba került az Erdélyi Helikon és a Korunk körével.
1932-ben jelent meg legnépszerűbb regénye, az Ábel a rengetegben, amely késõbb az Ábel az országban és az Ábel Amerikában című kötetekkel trilógiává állt össze. A Hegedűs Géza által "fenyõillatú remekműnek" aposztrofált regény zárómondata mára szállóigévé vált: "Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne
1944-tõl Budapesten élt, 1943-tól 1949-ig az MTA levelezõ tagja volt, 1945-47 között pedig a Nemzetgyűlés tagja. 1949 után mellõzik, ebben az idõben jeleneteket, bábjátékokat írt.
1953-ban jelenhetett meg önéletrajzi visszaemlékezéseinek újabb kötete, a Bölcsõ és bagoly, valamint a Hazai tükör című regénye.
1954-ben Kossuth-díjat kapott, s tagja lett az újjászervezett Hazafias Népfront Országos Tanácsának.
Az 1956-os forradalom idején a Magyar fohász című írásában, amelyet a rádióban is felolvasott, hitet tett a forradalom mellett, s a Parasztszövetség újjászervezését szorgalmazta.
1959-ben részt vett az Írószövetség újjáalakításában, 1963-ban a Béketanács elnökségi tagja lett.
1965-tõl egyre súlyosbodó betegsége miatt kórházi ápolásra szorult, s utolsó művét, a Vadrózsa ága című visszaemlékezését már betegágyán diktálta feleségének.
1966. május 26-án halt meg, végrendelete szerint szülõfalujában, Farkaslakán helyezték örök nyugalomra.