Amihez Tamási Áron hozzáért,
az menten megszépült. Az õ szemén keresztül a valóság mesevilág, nála a
sötétség is tündérfényekkel világít. De Tamási Áronnál a mese is a
valóság súlyosságára és bánataira vall; az õ szemén keresztül az
állatok és a fák is a világ nagy összefüggéseit példázzák; nála ugyan
minden agyafúrt székelységgé válik, de az õ székelysége maga az
ezerarcú emberiség. A lélek nagy gyönyörûségei közé tartozik Tamási
Áron novelláit olvasni, és ez a nagyon nagy, nagyon mûvészi novellaíró
úgy mellékesen kitûnõ regényeket és igen egyéni hangú, szívhez szóló,
jó drámákat is írt.
Székely volt, és ez
meghatározta látásmódját is, stílusát is. A székely hagyományok, a
székelyföldi hegyek és erdõk, a gyermekkorban lélekbe szívódott mesék,
balladák és nem utolsósorban tréfák, játékok, szelíd ugratások ugyanúgy
mindvégig befolyásolták képzet- és képzeletvilágát, mint nyitott szemû
érdeklõdése minden iránt és csukott szemû hajlandósága a misztikumokra.
Tamási mindent látott, ami látható volt a körülvevõ való világban, és
mindenrõl a nehéz munkával dolgozó emberek vélekedése szerint
válaszolt. De Tamási azt is látta, ami nem látható, amirõl az ember azt
sem tudhatja, van-e vagy nincs, ami kívül esik a való világon. Nem
ítélheti meg helyesen Tamási Áron egyéniségét és életmûvét, aki nem
veszi tudomásul, hogy egyszerre volt tényekhez ragaszkodó realista és
lelke mélyéig vallásos ember, aki a végsõ döntést az emberen túlról
várta. Nem egy bizonyos tételes vallásnak volt dogma szerinti hívõje,
semmi sem állt távolabb tõle, mint bárminõ dogmatizmus; ennél sokkal
játékosabb lélekként élte életét. Azt azonban jól tudta, hogy
magamagától még a mennyei segítség sem jön el, ha mi magunk nem teszünk
okosan a saját érdekünkben. Kedvesen ravasz, mókás kedvû szegényemberei
körülbelül úgy gondolják a nagy igazságszolgáltatást, hogy „segíts
magadon, isten is megsegít".
1897. szeptember 20-án született Farkaslakán.
1917-ben hadiérettségit tett, s a gimnáziummal párhuzamosan a tiszti iskolát is elvégezte.
1918-ban részt vett a piavei csatában, helytállásáért vitézségi érmet kapott.
1918 novemberében a
kolozsvári egyetem jogi karára iratkozott be, de amikor ott román
nyelven kezdtek oktatni, átjelentkezett a kereskedelmi akadémiára.
Diplomájának megszerzése után bankoknál dolgozott, ekkor indult írói
pályafutása is.
1922-ben a Szász Tamás, a pogány címû novellájával megnyerte a Keleti Újság novellapályázatát.
1923-ban a
jobb megélhetés reményében, vagy csak kalandvágyból az Egyesült
Államokba utazott, ahol alkalmi munkákból élt, majd banktisztviselõként
dolgozott. Kínzó honvágyát írással enyhítette, hazaküldött novelláiból
állt össze az 1925-ös Lélekindulás címû kötete. A székely népballadák, népi mókák világát idézõ könyvre felfigyelt a közönség és a kritika is.
1926-ban tért vissza Kolozsvárra, ahol az Újság munkatársa lett, s kapcsolatba került az Erdélyi Helikon és a Korunk körével.
1932-ben jelent meg legnépszerûbb regénye, az Ábel a rengetegben, amely késõbb az Ábel az országban és az Ábel Amerikában
címû kötetekkel trilógiává állt össze. A Hegedûs Géza által
"fenyõillatú remekmûnek" aposztrofált regény zárómondata mára
szállóigévé vált: "Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk
benne
1944-tõl Budapesten élt, 1943-tól 1949-ig az
MTA levelezõ tagja volt, 1945-47 között pedig a Nemzetgyûlés tagja.
1949 után mellõzik, ebben az idõben jeleneteket, bábjátékokat írt.
1953-ban jelenhetett meg önéletrajzi visszaemlékezéseinek újabb kötete, a Bölcsõ és bagoly, valamint a Hazai tükör címû regénye.
1954-ben Kossuth-díjat kapott, s tagja lett az újjászervezett Hazafias Népfront Országos Tanácsának.
Az 1956-os forradalom idején a Magyar fohász
címû írásában, amelyet a rádióban is felolvasott, hitet tett a
forradalom mellett, s a Parasztszövetség újjászervezését szorgalmazta.
1959-ben részt vett az Írószövetség újjáalakításában, 1963-ban a Béketanács elnökségi tagja lett.
1965-tõl egyre súlyosbodó betegsége miatt kórházi ápolásra szorult, s utolsó mûvét, a Vadrózsa ága címû visszaemlékezését már betegágyán diktálta feleségének.
1966. május 26-án halt meg, végrendelete szerint szülõfalujában, Farkaslakán helyezték örök nyugalomra.