A TÁRSULAT
A sepsiszentgyörgyi színházat állandó hivatásos művészeti intézményként Állami Magyar Népszínház néven 1948-ban hozták létre. 1949-tõl Állami Magyar Színház megnevezéssel folytatta tevékenységét. 1987-tõl Sepsiszentgyörgyi Színházként immár két – magyar és román – tagozattal. 1992-ben a két tagozat különválik s a Tamási Áron Állami Magyar Színház és az Andrei Mureşanu nevét viselõ román nyelvű színház közös székhelyen ugyan, de jogi és költségvetési szempontból egymástól független művészeti intézményként működik tovább. 1998-tól a színház neve Sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház. Felügyeleti és fenntartó közigazgatási szervezete Sepsiszentgyörgy Megyei Jogú Város Tanácsa.
Az utóbbi, több mint fél évszázad történelmi és társadalmi folyamatainak, változásainak kevésbé ismerõje is következtethet a névadások és megnevezések mögött húzódó küzdelmes múltra a leplezett vagy nyílt kultúrpolitikai törekvésekre, az önmagát meghatározni szándékozó színház feladataira és művészi célkitűzéseire.
Története során a sepsiszentgyörgyi színházat is sokféle kényszerhatás és ösztönzés érte. Erdély délkeleti szögletében, távol az erdélyi magyar művelõdési központoktól (Marosvásárhely, Kolozsvár, Nagyvárad) elsõdlegesen a Székelyföld és azt körülölelõ földrajzi térség tájoló színháza volt, ennek minden velejárójával (a színházat sokáig “vándor népszínháznak” is nevezték). Csak 1958-ban rendezkedhetett be jelenlegi székhelyére és kapott esélyt arra, hogy valódi – állandó és hivatásos – színházként gyökeret eresszen az akkori kisvárosban.
A színház történetében fordulópont volt 1968. Kovászna Megye néven – kisebb módosulásokkal – helyreállt a régi Háromszék Vármegye és Sepsiszentgyörgy járási központból újra megyeszékhely lett. A városban addig nem tapasztalt szellemi pezsgés indul meg, s az egykori kisváros értelmiségiek – költõk, írók, színészek – számára egyaránt vonzerõt jelent. Ebben a felpezsdülõ légkörben a színház is egyre inkább saját művészi arculatának kialakítására, minõségi megújulásra, a korszerűbb színház felé való nyitásra, a viszonylagos elszigeteltségbõl való kitörésre törekedik. Ekkor születnek azok az elõadások, melyek a színház nagykorúságát, művészeti intézményként való elismerését jelentették. Dukász Anna (1968-1973) és Sylvester Lajos (1973-1985) igazgatósága alatt a színház műsorpolitikájában és elõadásai színvonalában egyaránt a következetesség és az átgondoltság érvényesül. Az “áttörés”, a “felnõtté válás” elsõsorban az ideológiai elvárások idõszakos enyhülésének köszönhetõ. A 60-as évek, ahogy mindenütt szerte a világon, Romániában is a változás, a megújulás lehetõségének évei voltak. A színház műsorpolitikája megszabadul az orosz szocializmus “osztályharcos” színműveitõl, s bár a hivatalos ellenõrzés továbbra is jelen van, a műsorterveket jóváhagyó Színházi Fõigazgatóság több magyar szerzõ, és a negyvenes évek óta elõször nyugati (“kapitalista”) szerzõk darabjainak bemutatását is engedélyezi. Olyan jelentõs elõadások születnek ebben az idõszakban, mint a Bánk Bán (r: Völgyesi András), Joseph Heller: Megbombáztuk New Havent (r: Seprõdi Kiss Attila) Reginald Rose: Tizenkét dühös ember stb. Ebben az idõszakban térhetnek vissza szülõföldje színpadaira Tamási Áron darabjai is. Tompa Miklós Tamási-rendezései (Énekes madár, Hullámzó võlegény, Boldog nyárfalevél, Hegyi patak stb.) – bár szemléletmódjuk a hetvenes-nyolcvanas években már nem számított igazán korszerűnek, mégis egy modern, érvényes Tamási-játszás felé nyitottak utat. A színház a hetvenes években kitör a vidékiség, a másodrangúnak bélyegzettség béklyói közül, és lassan valódi művészeti intézményként lopja be magát úgy az erdélyi magyar, mint a román színházi szakma köztudatába.
Jelentõs és emlékezetes elõadások mellett az 1970-es évek elejétõl jugoszláviai majd magyarországi vendégjátékokra is lehetõség nyílik. Hosszú távú együttműködés – testvérintézményi kapcsolat – kezdõdik a Veszprémi Petõfi Színházzal, kétévente ismétlõdõ kölcsönös vendégjátékok formájában. Mindez a társulat számára nélkülözhetetlen tágabb kitekintést, megmérettetést, kapcsolatok kialakítását és tapasztalatcserét eredményezett.
A színház történetében különösen fontos esemény volt a Nemzetiségi Színházi Kollokviumok megrendezése, a romániai magyar, német és jiddis színházak és színházi tagozatok, valamint az adott nemzetiségek drámaszerzõinek műveivel esetenként jelentkezõ román nyelvű színházak részvételével. Az elsõ két kollokvium, nemzetiségi, identitásõrzõ jellege mellett komoly szakmai vitákra adott alkalmat, hiszen ekkor – a hetvenes és nyolcvanas évek fordulóján – érett be az a folyamat, mely az erdélyi magyar színházművészetet lassan felzárkóztatta a világszínház megújulásának folyamatához.
Ezek az országos és nemzetközi visszhangú rendezvények a közönség körében is rendkívüli érdeklõdést keltettek, bizonyítván a színház majdhogynem kizárólagos (egyelõre még megtűrt) szerepét az egyes nemzetiségek kulturális önazonosságának megõrzésében, ugyanakkor a térségben élõ nemzetiségek nyelvek, kultúrák, sõt vallások találkozásának, megismerésének, egymásrautaltságának felismerésében. Ez a “hivatalostól” – a többségitõl – eltérõ identitás-állítás miatt a megyei párt-vezetõség az 1982-es Kollokviumot állítólagos elszigetelõ hatása miatt betiltotta.
A hetvenes évek ígéretesen alakuló, kibontakozni látszó színházművészetét a nyolcvanas években a fennmaradásért, majd a puszta túlélésért való küzdelem váltotta fel. Ekkor már szóba sem kerülhetett a színház, mint sajátos, belsõ törvényeit követõ és művészi formáit alakító művészet. A már a kezdetektõl létezõ, de immár mindent elárasztó ideológiai és politikai kritériumok mellett, a puszta létezéshez szükséges anyagi-pénzügyi gondok határozták meg a színház tevékenységét. 1984-tõl a színház “önfenntartóvá” válik, azaz megvonják tõle a működéshez szükséges állami dotációt, arra kényszerítve így az intézményt, hogy művészi szempontok helyett pusztán anyagi megfontolások szerint alakítsa műsorát. Az anyagi és szellemi, s a velük együtt járó morális leépülés a társulat tagjait felmorzsoló általános leépüléshez vezetett és a színház kényszerű önfelszámolása felé készítette elõ az utat. Az 1986-ban létrehozott román nyelvű tagozattal – mely közös költségvetésbõl, azaz jelentõs közönség híján a magyar társulat jövedelmébõl tartotta fenn magát – az akkori politikai vezetés már nem is titkoltan a magyar nyelvű színházi kultúra “ellensúlyozására” – elsorvasztására – tett újabb kísérletet. Nem rajta múlt, hogy ez végül is nem sikerült.
Az 1990-es évek politikai változásai új lehetõségeket nyitottak a színház számára is, mindenekelõtt a színpadi mű ideológiától és más nem-színházi szempontoktól mentes igaz és érvényes közvetítésének lehetõségét. Ezzel egyidõben azonban számtalan megoldásra váró feladat, örökölt és új gond adódott – szervezeti és technikai problémák és sok más, tisztázásra váró kérdés áll a megújuló színház elõtt. Mi a színház? Hogyan lehet hű a jelenhez, melyben él? – Stílus és forma, tartalom és jelentés, szemlélet és látásmód, minõség és felelõsség kérdéseire kell a színháznak választ adnia – elsõsorban elõadásaival de azzal a szereppel is, melyet a közösségben magának kivív – olyan kérdések ezek, melyek megválaszolásán, érvényes újragondolásán áll vagy bukik az intézmény további sorsa.
A színház legújabbkori történetének meghatározó éve volt 1995, mikor a Gyergyószentmiklósi Figura Stúdió Színház nyolc színésze és igazgató-fõrendezõje, Bocsárdi László a társulat tagja lett. A színház elõadásai – Ödön von Horváth: Kasimir és Karoline, Euripidész: Alkésztisz, Witkiewicz Vizityúk, a Vérnász, Tadeusz Slobodzianek: Ilja próféta, William Shakespeare: Romeo és Júlia, Tamási Áron Vitéz lélek és Énekes madár című darabjai Bocsárdi László rendezésében, vagy Barabás Olga Moliére-elõadásai, a Don Juan, és a Scapin furfangjai, késõbb Peer Gynt-átirata és Partok szirtek hullámok című elõadása a Sepsziszentgyörgyi Tamási Áron Színházat a romániai magyar színjátszás élvonalába emelték.
AZ ÉPÜLET
Sepsiszentgyörgynek 1948 óta van állandó színtársulata, de állandó színházterme 100 éve. (…) Igaz, hogy azt az 1899-ben felavatott termet, színpadot, öltözõt 1957-ben átépítették, megnagyobbították, korszerűsítették, de színháztörténeti tény marad, hogy Gödri Ferenc akkori polgármester, színházbarát és patrónus buzgólkodása hozta létre. Õ javasolta 1894-ben a városi elöljáróságnak a városház dísztermének (felavatták 1856-ban) átalakítását színházteremmé, de csak 1896-ban, a millennium évének júliusában sikerült a pénzalapot elõteremteni. Bay István városi mérnök és Kovács Sándor építész kap megbízást a munkálatokra, de a határidõt ki kellett tolni két évvel, így az állandó színpad felavatása 1899. január 14-én történt. A villanytelep felavatása után (1908), ugyancsak Gödri Ferenc jóvoltából, a díszterembe és a színpadra is bevezetik a villanyt.
A napjainkig elõkerült adatokból megállapítható, hogy megyénkben a színházi kultúra a reformkorban gyökerezett meg, s bizonyosra vehetõ, hogy a Kolozsvárt szervezkedõ és onnan kirajzó társulatok látták el Sepsiszentgyörgyöt, Kézdivásárhelyt, e két város környékét is színelõadásokkal. (…) Az elsõ adat, amely Sepsiszentgyörgyre vonatkozik, 1838-ból való, és Keszy igazgató meg Feleki Miklós nevéhez fűzõdik, aki Daczó földbirtokos “csűrszálájában” tartották a Hunyadi László fejvesztése c. színmű bemutatóját. Írásos bizonyíték tanúsítja Kézdivásárhely és Elõpatak népszerűségét a vándortársulatok 1840-41. évi háromszéki vendégjátékai szempontjából, 1844-bõl pedig az Erdélyi Híradóban megjelent sajtólevél számol be Kilyéni Dávid sepsiszentgyörgyi vendégjátékáról. E tudósításból értesülhetünk az elõadások színhelyérõl, mely az ún. Bálház volt. Ezt az épületet a Daczó család emeltette 1812-16 között, s bérbe adta egy kocsmárosnak. A reformkorban, 1851 végéig ez az épület nyújtott fedelet a vándorszínészeknek. (…) Az elsõ sepsiszentgyörgyi műkedvelõi elõadást 1826. február 12-én rendezték a Bálházban, a darab címe nem ismeretes, csupán annyit közöl a bécsi Magyar Kurír, hogy “egy vígjáték adatott elé”. Az 1848-49-es háromszéki önvédelmi harc összeomlása után a megszálló osztrák hatóság különös gondot fordít a legrebellisebb megye ellenõrzésére. Felemelik a városban állomásozó katonaság létszámát, a Bálházat kaszárnyává alakítják át. Ma még nem tudunk fényt deríteni arra a kérdésre, hogy a Bálház kaszárnyává tétele (1851) és az új városház dísztermének felavatása (1856) között eltelt fél évtizedben hol játszottak a vándortársulatok. Valószínűleg valamelyik kocsma nagyszálájában, talán éppen a Mikó-kollégium helyén állott “veres Fogadóban”. E fél évtizedben Dézsi Zsigmond és Posonyi Alajos társulata vendégszerepelt Sepsiszentgyörgyön és a megyében, műsoruk nem ismeretes.
1856-ban elkészül az új városház, benne egy díszes táncterem, nagyjából a jelenlegi színház nézõterének helyén, ebben tartják a vándortársulatok vendégjátékaikat összerakható-szétszedhetõ színpadon 1899-ig, mikor ezt a termet állandó színházteremmé alakítják át. A hatvanas évek közepén alakult Műkedvelõ Egyesület – a kereskedõk, a Csarnok üzlethelyiségeinek bérlõi szervezik – a város számára megvásárolja a dísztermet és a hivatásos, valamint a helyi műkedvelõ társulatoknak bérbe adja. A hetvenes évektõl kezdõdõen az idõközben tatarozott díszterembe egymást váltogatva érkeznek a társulatok; bõvülõ műsorrendet, nagyszámú elõadást láthat ekkoriban a sepsiszentgyörgyi közönség.
Az idõközben feloszlott, majd újraalakult Műkedvelõ Egyesület választmányi igazgatója, Harmath Domokos állandó színháztermet kér a város számára. Habár 1884-ben “Ami még hiányzik Háromszéken” címmel cikke jelenik meg, csak két év múlva követi ezt a város polgármestere, ifj. Gödri Ferenc elõterjesztése. Az átépítési munkálatokkal megbízott Bay István városi mérnök és Kovács Sándor építész 1899. január 14-én átadja Sepsiszentgyörgy elsõ állandó színpadát.
Két év elteltével a várost beosztják az V. Színkerületbe Dés, Marosvásárhely, Nagyszeben, Brassó, Gyulafehérvár, Székeyudvarhely és Kézdivásárhely társaságában. A társulatok meghívás vagy pályázat alapján nyerik el a játszhatás jogát. Így 1901 és 1913 között Micsey F. György, Polgár Béla, Szalkay Lajos, Fehér Károly, Tompa Kálmán, Szabados László társulatai tartják elõadásaikat a sepsiszentgyörgyi színházban, amely 1912-tõl 1949-ig felváltva szolgál mozi- és színházteremként.
Állami Magyar Népszínház néven nyílik meg 1948-ban Sepsiszentgyörgy elsõ állandó, hivatásos színháza - egyelõre még a Kossuth-utcai gyűlésteremben, majd az egykori legelsõ színpad felújított változatát kapja vissza a színház, amikor egy év múltán végre helyet cserél a városi mozival. Neve pedig ezután Állami Magyar Színház lesz.
/az itt közölt színháztörténet alapja Sombori Sándor A Székelyföld elsõ állandó színházterme c. írása, mely megjelent a Háromszék napilap 1997 március 27.-i számában./